Néhány hete írtam arról az intimnapló első részében, hogy mi történt, miután néhány évnyi enyhe vizeletinkontinencia után végül szorongva urogynekológushoz fordultam. Most pedig arról számolok be, mi történt utána. 

Egy hívás mind fölött

Összeszedve minden bátorságomat, felvettem a kapcsolatot azzal a gyógytornásszal, akit a szakorvos javasolt. Bár a neve ismerősen csengett, de mivel az orvos őt ajánlotta, ezért, nem törődve vele – értsd: a korábbiaknál is jobban szűkölve, aggodalmaskodva -, hogy a kérdéses gyógytornász specialista épp az egyik középiskolai évfolyamtársam, akivel vagy tizenöt éve nem is beszéltem, felhívtam a megadott számot. 

Csicsergős hang és nagy kedvesség fogadott. Pillanatokon belül olyan intim kérdésekről folyt a diskurzus, mint hogy hogyan és hányszor szültem, milyen gyakran élek nemi életet, melyik típusú és vastagságú inkontinenciabetétet használom, vagy éppen hány kiló vagyok. A telefonos anamnézist követően részletesen egyeztettük az edzések várható menetét és gyakoriságát (hetente egyszer a trénernél és naponta otthon), a gátizomtornához illeszkedő izomstimulációs gép- és programfajtát (Kegel8 Ultra20, lazító program), valamint a várható kellemetlenségeket. 

Bár nem voltak illúzióim a torna jellegét illetően, mégis kicsit zavarba jöttem, amikor a gyógytornász nyomatékosan megkért, hogy készüljek fehérneműs edzésre. Valahogy tovább szoktam várni néhány percnél, mire előkerül a meztelenség témája és a partner meglehetősen régóta a férjem… De persze megértettem, hogy akkor tudja ellenőrizni, hogy a megfelelő izmot és jól mozgatom-e, ha valamilyen módon tapintja azt. Végül kiegyeztünk egy feszülős jóganaciban és ezzel nekem sem tűnt el teljesen a komfortérzetem. Már amennyire komfortos lehet egy nő, egy másik nővel a lába között, ugye.

Felkészülni, vigyázz, kész… gátizomtorna!

Az első találkozáskor nagyon kellemes meglepetésben volt részem, mert diszkrét és abszolút sportos környezetben vettem részt az tornán. A gyakorlatokat részletes anamnézis, különféle zárójelentések és leletek értelmezése, valamint beszélgetés előzte meg, ahol egy cseppet sem éreztem úgy, hogy beteg vagyok. Inkább “csak” beszélgettem egy hozzáértővel, mint nő a nővel, hogy nekem jobb legyen. (Azóta se tudok mit kezdeni a helyzettel, amikor a jelenlétemben úgy hivatkozik rám a gyógytornász, mint betegére. Képtelen vagyok elfogadni, hogy az inkontinenciám betegség. Mentálisan nekem könnyebb úgy tekintenem rá, mint állapotra, amelynek megszüntetéséért tenni kell. De nem végleges státusz, csak pillanatnyi megoldandó feladat, ami életmódváltással, tornával, izomstimulációval majd helyrejön és fenntartható. Az orvos szerint egy év alatt tünetmentes leszek. Csak erre gondolok, ezért dolgozom.)

Először furcsa volt, hogy az egyes gyakorlatok elvégzése közben a gyógytornász ujjai hol a hüvelybemenet fölött, hol a fenékizomnál, vagy épp a derekam alatt pihennek, de már nem jelent gondot. Emellett az edzésforma és maga a tapintásos módszer meglepően hatékony. Korábban már elvégeztem egy másik típusú, három alkalmas tornát, de ott nem volt ilyen egyértelmű és részletes visszacsatolás. Most már pontosan tudom, mikor és hol szorítok, mikor teszek bele túl sok far-, vagy belső combizmot. Érzem a “jó” mozdulatokat és azt is, mikor kezd fáradni minden odalent. A gyakorlatokat jókedélyű trécselések szakítják meg, ha pihenni kell, és hasznos tanácsokat kapok az életvezetésemre, egészségemre vonatkozóan is. Olyannyira motivál és biztat a gyógytornász, hogy azóta egy súlycsökkentő- mozgást újrakezdő kurzusra is beiratkoztam.

Emellett az edzésforma és maga a tapintásos módszer meglepően hatékony.

Amiért megéri gátizom specialista gyógytornászhoz járni…

…az egyértelműen a személyre és problémára szabott figyelem. Mindegy, mennyire megy könnyen vagy jól, az gyógytornász biztat, pozitív energiákat mozgat meg bennem és valahányszor csak azt érzem, hogy “Ne már, csak ennyire vagyok képes?!”, rávilágít, hogy ez már fejlődés, hiszen mennyivel kevesebbet tudtam korábban. A heti találkozók emellett olyan külső kontrollt jelentenek, melyek az orromra koppintanak, hogy még véletlenül se hagyjak ki egyetlen napnyi gyakorlást sem. A tudat, hogy lesz visszacsatolás, ösztönöz, hogy minden nap kiszorítsak egy órát magamra a nagy egészből. Haladok és ez felszabadít.